Honnan, hogyan?
Gyermekfejjel, (talán kicsit belesegített az is, hogy édesapám fiút várt helyettem), nagyon sok időt töltöttem vele, minden olyan munka tetszett, amit Ő csinált, fúrt, faragott, hegesztett, létrehozott ezt-, azt. Segítettem, amiben lehetett. Mindig csináltam valamit. Édesanyámtól lestem el a hímzés fortélyait, nővérem mutatta meg legelőször, hogyan kell kötni, anyai nagymamámtól láttam, hogy mindig varrt ruhákat nekünk. Ő a varrógépe közelébe se engedett, nehogy átvarrjam az ujjam. De amikor Ő nem látta, drága jó nagyapám, Isten nyugosztalja, mindig megengedte, hogy mamám gépén újságpapírokat varrjak. Aztán legtöbbször persze eltörtem a tűt. Szegény nagyapám, sokszor vitte el helyettem a balhét, mert persze ez mindig akkor derült ki nagyanyám számára, mikor éppen újra varrni szeretett volna. S persze én olyankor már nem voltam ott.
Aztán általános iskola 6. osztályos voltam, amikor úgy hozta az élet, hogy bekerültünk nővéremékkel egy kárpitosműhelybe. Számomra az volt a földi Menyország! Megláttam, hogy ott aztán, szabnak, varrnak, fúrnak, ragasztanak, kapcsokat lőnek, egyszóval, minden együtt volt, amit én szerettem! Addig fogalmam sem volt róla, hogy mi az, hogy bútor? Illetve azt tudtam, mert volt otthon ágyunk, foteleink, de az olyan természetes volt, hogy van. De, hogy azokat készítette valaki valahol, az sosem jutott eszembe. Egészen addig a napig! Akkor már tudtam, én ezt akarom csinálni, ha nagy leszek!